Szakdolgozatom írása előtt gondoltam arra, hogy ha megírom, akkor kis ajándékként meglepem magam és benevezek egy futóversenyre. Első gondolatom a Hortobágyi félmaraton volt, de ezt később elvetettem és a szakdolgozatom beadása után beneveztem a 16. Kékes Csúcsfutásra.
Miért egyből a Kékesre futottam fel az Alföld egyik legmélyebben fekvő városából? Ez így valóban elég örültnek tűnik, de úgy gondoltam, hogy ha idáig eljutok (szakdolgozat leadása, védése és a záróvizsga teljesítése után) akkor muszáj a csúcson ünnepelni. Nem csak azt ünnepeltem, hogy végeztem az egyetemmel, hanem azt is, hogy elkezdtem egy másik, egy sportosabb életet is.
Sajnos a tanulás, és az utolsó rohamtempós vizsgaidőszak, majd a záróvizsga miatt a megfelelő felkészülésre már nem nagyon maradt időm, és egy enyhe, de állandósult vádligörcsöt is sikerült beszereznem. Azért annyit igyekeztem megtenni, hogy a helyi sportlétesítményben egy-két futópados futást be-be iktattam úgy állítva be a futópad dőlésszögét ahogy a Kékesen is van. A vizsgák okozta fáradtság miatt azonban ezek az edzések 4 km után abbamaradtak. Szóval a felkészülés az átlagos heti 2 edzésben - és egy folyamatos, enyhébb vádli fájdalomban - ki is merült, igaz így is sikerült megközelítettem a havi 100 km-et májusban.
Miután sikeresen lezáróvizsgáztam, meg lett a most még csak oklevelem, kiválasztottuk a szállást, és felkészültünk az utazásra. Úgy terveztünk, hogy megyünk családostól - így elkísért a feleségem és a 23 hónapos lányom is - és a versenyt összekötjük egy kellemes családi kirándulással. Pénteken meg is érzetünk, felautóztunk a Kékesre, ahol szembesültem, hogy az útvonal nem az a számomra megszokott kis 11,6 km lesz, hanem itt brutális emelkedők lesznek...
Elérkezett a verseny napja, június 15-e. Ezen a napon felbolydult Mátrafüred csendes kis városa, minden a futókról, ezekről a furcsa, kicsit őrült szerzetekről szólt. A park teli volt ilyen-olyan kitudja honnan származó, milyen végzettségű, milyen múltú futószerelésekbe öltözött emberekkel. Felkészülten léptem az előnevezettek sátrához, hogy karomban lányommal, oldalamon feleségemmel felvegyem életem első rajtszámát.
Körülbelül két óra múlva már ismeretlen emberek gyűrűjében állva tapsoltam, kezemet nyújtottam a spíker utasítására. Megborzongtam mikor elkezdődött a visszaszámlálás, és alig bírtam a lábammal, amikor elindult a verseny és a tömeg miatt még csak lépésben lehetett közeledni a rajtvonalhoz. Mire belendült a verseny már ezernyi jó tanács zúgott a fülemben, amelyet a körülöttem lévő tapasztaltabb futók mondtak a tapasztalatlanabb társaiknak. Ilyeneket: "ne fuss, ráérünk még", "durva lesz a vége", "jó ez a 7 perc körüli tempó". Miközben arra gondoltam hirtelen, hogy mit is keresek én itt. Szinte nem is emlékszem, hogy kik voltak körülöttem, hogy mire is gondoltam verseny közben.. Az elején, erre tisztán emlékszem, még arra gondoltam, hogy nem fog menni. Meleg van, a pulzusom az egekben, a tempó 1 km után 7.26 perc/km körül. Jobban kellene menni, de nem tudok. Ekkor már Tabajdi József mellett futok, szótlanul. Nem tudom, hogy kerültünk egymás mellé de a jelenléte erőt ad. Futok és figyelem a körülöttem futókat. Első frissítés, azt sem tudom hogyan kell, és hogyan működik. Táblák sorban: Víz, ISO, Víz, de az iható víz előtt látom Tabajdi Józsi bácsi a vízbe mártja sapkáját, és így fut tovább. Én a kapott szivacsot a vízbe mártom. A következő táblánál felmarkolok egy pohár vizet és próbálok futva inni, nem megy. Lassítani, sétálni nem akarok, de valahogy innom kell. Inkább a szivacsomat mártom bele a pohárba, és teszem a sapkám alá. Ez sem jó, csak szerencsétlenkedem, mint egy szűz fiú az első alkalommal, de a poharat eldobom, ahogy a nagyok szokták. Utolérem Tabajdi Józsefet és újra egymás mellett futunk. Néha-néha pár emberkével bővül a bolyt. Igazából még nem is tudtam, fel sem fogtam, hogy mekkora megtiszteltetés ért, hogy egy élő legenda mellett futhatok. Őt folyamatosan köszöntgették más futók, vagy kerékpárosok.
A következő frissítőnél már úgy tettem, ahogy Józsi bácsitól ellestem és a sapkámat merítettem a vízbe, majd utána a szivacsom. ISO-t ittam, amitől kicsit erőre kaptam és úgy éreztem jobban megy a futás, de lehet inkább az ekkor jövő enyhébb 5% alatti emelkedőknek köszönhető szárnyalásom. Józsi bácsi ekkor már elém került, elvesztettem a frissítő ponton. Egyre kevesebb emlékem van erről a részről. Néhol oldalt emberek integetnek, biztatnak minket. Mátraháza határában nagyon sokan vannak. Feldob a biztatásuk, a frissítőnél ismét ISO-t iszom, édes. Rossz döntés volt, mert Mátraháza után ráfordulunk a Kékesre vezető iszonyatos emelkedőre. Küzdök, fejemben zakatol a nem állhatsz meg, ne sétálj szavak, de nem bírok tovább futni. Szomjas vagyok, vizet szeretnék. Hol futok, hol sétálok, de sajnos ez az utóbbi a több, a tempó 10 perc körül van már, és egyre nehezebben veszem rá magam a futásra. Sokan sétálnak körülöttem. Végül, mivel kamerát látok a mellettem futó hölgyhöz szólok, de inkább saját magam biztatom: "Ne sétálva lássanak már viszont..." és futni kezdek, szinte az utolsó erőmből, legalább a kamera előtt ne sétáljak, gondolom magamban... majd elhagyva a kamerát megint sétálni kezdek... és futni egy kicsit...
Megpillantom a kékesen lévő parkolót. A spíker hangja is egyre erősebb. Megpillantom az utolsó 200 m-et. Köves, meredek emelkedő a cél előtt. Kordonon kívül emberek biztatnak. Itt sem sétálhatok. Futok erőmön felül. Meghallom a nevem. A nevemet mondta a spíker, nehogy sétálj. Köveken küszködve futok a cél felé. Futok? Én úgy érzem, de csak a lábam elé figyelek, nehogy felbukjak. Végül átszakítom a képzeletbeli célszalagot 1:36:44-es idővel. Győztem. A csúcson vagyok. Minden tekintetben.
Nyakamba akasztja egy fiatal srác az érmet, megfogom a kezét és megszorítom. Tovább lépek, megkapom a befutó csomagom, majd egy almát. Sétálok tovább, hatalmas sor kígyózik a kő felé, nem állok be. Sétálok tovább, és Inkább leülök egy árnyékos részen. Megeszem az almát, iszok a csomagban lévő teából. Nézek ki a fejemből, és arra gondolok, hogy megcsináltam. Felfoghatatlan és nagyszerű érzés, valami megmagyarázhatatlan boldogság fog el, melyet szavakkal nem is tudok leírni... csak ülök és nézek ki a fejemből, miközben belül (legalábbis nagyon remélem, hogy kifelé nem látszott, mert bizony elég viccesen nézhettem volna ki) mosolygok..
Nyújtani kezdek, majd lassan visszaindulok Mátraházára a "K+"-os túraúton, hogy egy órával később, már a szállásra érve, a lányom nyakába akasszam életem első érmét.
